Visszanézve...

    Kérésre fogok tollat. Nem könnyen, hiszen ötven-hatvan év távolába kell visszanéznem. Az emlékek elmosódnak, tán meg is szépülnek, a leírt szónak azonban igaznak kell lennie, mert maradandó valami. Ezért nem könnyen, mégis szívesen fogok tollat, midőn Gáncs Aladár alakjára nézek vissza. Öröm ugyanis valakit holtában is fölidézni, akit valóban szerettünk, akiről hosszabb idő múltán is kedvezőt tudunk mondani. Számomra ő mindenesetre ilyen.
    Hamarosan születésének századik évfordulójához érkezünk (1891. január 12-én született Székesfehérvárott), halálának ötvenöt éves fordulója is közeledik (1935. december 11-én hunyt el Budapesten a Bethesda kórházban). Mindössze 44 évet élt.
    Kereken húsz esztendő volt köztünk. Ez akkor, amikor megismertem, jelentős különbség volt. Első találkozásaink ugyanis az ő életpályájának utolsó három-négy esztendejére estek. Én még teológus éveim utóját jártam, illetve lelkészi szolgálatom első idejét éltem. Ezt a néhány évet nevezem összefoglalóan első találkozásunknak. Szerette a fiatalokat, kereste az ismeretleneket. Verbuvált bennünket konferenciákra. Nem feledem, több ízben meghívott otthonába. Egyszerű természetességgel elfogadta segítségül gyorsírás tudásomat, midőn cikket írt s ezt diktálva gyorsabban készülhetett el. Nyájasan tudott kérni, hálásan köszönetét mondani. Éppen az idő messzesége miatt nem merek részleteket felidézni, csak arról a mély benyomásról kívánok ma is tanúskodni, amit azokban a vissza- hozhatatlan években rám, fiatal lélekre tett! Annál is inkább ezekre kell vissza-visszanéznem, mert korai halála miatt ez a személyes kapcsolat így nem folytatódhatott. Halála híre Berlinben ért, ahová ösztöndíjasként kerültem. Őszintén megsirattam őt.
    Más formában mégiscsak folytatódott köztünk a kapcsolat. Második találkozásunknak nevezhetem azt a húsz hónapot hazatértem után, amely idő alatt hátramaradt kézirataiból, családja és mások segítségével, egy Gáncs-kötetet szerkeszthettem. A Magyarhoni Evangélikus Misszióegyesület vezetősége bízott meg ezzel a munkával. Az egyesület joggal érzett felelősséget írásainak kiadására, mert az elhunytnak sokat köszönhetett. Tevékeny buzgó híve volt életében a missziónak. Mind az ún. külmissziónak – gondoljunk az általa létrejött Kunst Irén emlékkönyvre –, mind az egyház belső megújulásának, amely ugyancsak missziói feladat volt. Ezt az utóbbit nevezte szívesen ébredésnek. Meg nem unta a szót és az ügyet. Ajkán különös csengése volt. Utószülött művének, melyet sokféle írásból, cikkekből, előadásokból s nem utolsósorban széles körű levelezéséből választhattam ki és szerkeszthettem egybe, önkéntelenül s tárgyszerűen adtam az Ef 5,14 verséből vett címet: „Serkenj föl, aki aluszol”. 1939 február elején látott napvilágot. Az ébredés gondolata köré csoportosítottam, szinte magától értetődően, a ránk maradt írásokat. „Áttanulmányozásuk bizonyította – írtam az utószóban –, hogy nem is akadhattunk volna különb sarkpontra. E körül megismerhetjük a teljes Gáncs Aladárt, sajnos az egészet nem, mert kéziratai nem nyomásra készen pihentek fiókjában.” Micsoda öröm sokunk számára, hogy most újabban előkerült írásaiból az egészebbet megismerhetjük. Mást aligha, mert belőle mindig ugyanaz a lélek szólt, legfeljebb a konkrét alkalmi szolgálatok változtak nála. Maradandóan vallhatjuk, hogy teológiájában „az ébredés teológusa” volt, prédikálása „ébresztő igehirdetés” és mint „éber testvér” pásztorolt sok lelket szerte magyar hazánkban.
    Harmadiknak nevezem azt a találkozásunkat, melynek időpontja 1955 ádventje. Halálának huszadik évfordulója volt. „Egy ádventi lélek” címen emlékeztem meg róla ünnepi előadásban. Bemutattam őt mint „alá-szálló embert”, aki ismerte a bűn emberölő sötétségét, tudta vállalni a bűnös embert, hogy odavigye a Kereszt alá. (Mindig nagybetűvel írta!) Bemutattam őt mint a „gyűjtögető embert”, aki személyválogatás nélkül szüntelenül gyűjtögetett az egyházba s még inkább Isten országába. Végül az „egyengető embert”, aki képes volt elsimítani generációs ellentéteket, áthidalni nézetbeli szakadékokat. Mert ez ám a nagy művészet: közel hozni egymáshoz a lelkeket! (Ez a megemlékezés egy kissé megkésve, de megjelent a Lelkipásztor 1957. évfolyamában.)
    Azóta is voltak, vannak apróbb találkozásaim a mi Gáncs Aladárunkkal. Elő-előveszem írásait s mindig akad benne valami új s ösztönző. Másoknak is kölcsönadom a régi kötetet, például azoknak, akik a misszió vagy evangélizáció témájával foglalkoznak, mert magyar nyelven aránylag kevés idevágó irodalmi anyagot találnak. A magyar ébredés történetéhez írottak máig nélkülözhetetlen forrás azok számára, akik e tárgykörrel foglalkoznak. (Fölmerül bennem a gondolat, hogy fél évszázad után is vagy éppen születése centenáriumára nem lenne-e érdemes Gáncs Aladár művét újra kiadni, hiszen réges-rég nem kapható.)
    De még arról nem szóltam, hogy annyi sok évtized eltelte után ma miben látom az ő személyének jelentőségét mindazokon felül, amiket már fentebb elmondtam. Nos visszanézve alakjára ma ez az egyszerűen hangzó tanúságtétel szalad számba: a jóindulat lakozott benne!
    Ha más valakinek a postumus könyvét olvasom, akit ismertem, szavát hallgattam, rendszerint a hangját vélem hallani olvasás közben s ez sem kevés. Gondolom, másként olvassák olyanok, akik sohasem hallották a könyv szerzőjét. Gáncs Aladár olvasásakor én azonban nem annyira a hangját hallom, inkább a lényét érzem! Tudatában vagyok, milyen veszélyes ez a szó: érzés. Mennyire nem „teológiai”, mennyire csalóka lehet. Mégis így igaz. Mint meleg lehelet, úgy ölel át írásainak olvasásakor az ő lelkülete, egykor tapasztalt jóindulata, mindenkihez való jóindulata. Megmutatkozott ez százféleképpen: egy sejtelmes mosolyban, egy hirtelen fájdalmas arckifejezésben, gyermekekhez lehajló simogatásban, ellenfelek megbékítésében, csöndes félreállásban vagy éppen abban, ahogyan az elviselhetetlen embereket, világot, életet türelemmel és reménységgel elviselte!
    Honnan volt benne ennyi jóindulat? Semmiképpen sem önmagából. Bizonyára elfogadta ő is az Ágostai Hitvallás tanítását (XX. cikkely), mely szerint az ember Szentlélek nélkül „telve van istentelen indulatokkal”. „Demivel hit által elnyerjük a Szentlelket, azért a szívek is megújulnak és új indításokkal telnek meg, annyira, hogy jó cselekedeteket tudnak teremni.” Krisztus szabadítása, a Benne vetett hit győzedelmeskedett rajta napról napra, jóindulata nem egyéb volt, mint a Szentlélek gyümölcse. Ezt pedig bárki elnyerheti.
    Az évtizedek múlásával lassan elfogynak azok, akik még személyesen tanúskodhatnak a vele való találkozás élményéről. A ránk maradt írások is fakuló betűkké halványodnak. De él az Úr s munkálkodik az ő Lelke. Új és jó indulattal töltheti meg a mi szíveinket!