Előszó helyett

    Első gimnazista voltam, amikor meghalt. Személyesen talán mint elemista sem találkoztam vele.
    Mégis ismerem.
    Szelíd, evangéliumi lelkülete fényes példaként ragyog előttem.
    Nem csoda: felejthetetlen vallástanárom, az akkor még fiatal Danhauser László áhítattal emlegette óráinkon a Deák téri Evangélikus Gimnázium hittanóráin.
    De nemcsak ezért ismerem.
    Hol csendesen, hol felrázó, ébresztő szóval azok végtelen sorában teljesítette szent küldetését, akiket Krisztus követésében a Lélek pecsételt el, hogy általa sokan üdvösségre jussanak.
    Amikor 1917 őszén Túróczy Zoltánt, a későbbi áldott lelkű ébresztő püspököt Arnóton gyülekezeti lelkésszé iktatták, e sorokkal köszöntötte hűséges barátját, az őt Krisztushoz vezető mesterét: „...Az Istenhez vezetésben én mindig magam felett éreztelek s én bizonyára többet nyertem azzal, hogy közelemben voltál, mint amennyit Te veszítettél volna, ha más tájra kerülsz... Egészen csodálatosnak érzem, ahogy a fonalaid erre szövődtek s még most is úgy érzem, hogy nem köszönhetem meg eléggé Neked, hogy azon az őszi délutánon ott a Diakonisszaház benyílójában elénk*toppantál... Bizonyos, hogy Isten küldött... Fogadd hát kedves ajándékul beiktatásod ünnepére azt az üzenetemet, azt a hitvallásomat, hogy nincs a mi pályánknál szebb a világon, hogy az Ő igája gyönyörűséges...”
    Hivatástudata, égő szövétneke, Krisztusért és egyházáért lángoló szíve legyen sokunknak, mindnyájunknak példakép.