Passió és Misszió

Elhangzott a Kispesti Evangélikus Nőegylet missziói szeretetvendégségén, 1934. március 18-án.

    Az ember mindig kétféleképp nézhet. Nagyon közelről, úgy, hogy nem akar mást látni, csak ami közvetlen előtte van. Nézhetünk azután valamit madártávlatból, a magasból, messziről. Ez a madártávlat a fontosabb számunkra. Ez a madártávlat az Isten távlata is, amelyből Ő néz.
    Ebből a távlatból nézve erre a szeretetvendégségre, úgy látjuk, hogy annak asztalai kétféle deszkából készültek. Az egyik a passió keresztjének fekete deszkája, a másik a misszió fehér hídjának egy kis deszka-szála. A passió és a misszió, ez a kettő áll előttünk. Böjt van s böjtben akárhol találkoznak is a keresztyén emberek egymással, természetesen nem feledkezhetnek meg a passióról. Szokatlanabb azonban az, hogy a passió keretén belül gondoljunk a külmisszióra. Passió és misszió, ez a két szó talán még egy előadásban sem került egymás mellé. A mi egyházunk azonban ez évben külmissziói egyesületének 25 éves jubileumát ünnepli. Az egész év jubileumi év. Legyen szabad ezt a szeretetvendégséget is úgy tekinteni, mint ebben a jubileumban való részvételt. De nem támad-e ebből valami fogalomzavar, hogy mi most böjtben ünnepelünk örömünnepet, missziói ünnepet? Szabad-e most másról, mint Jézus fájdalmáról beszélni?
    És mégis ez a kettő egybe tartozik.
    Passió és misszió, mindkettő idegen szó. Melyik ismerősebb? A Passió. De, hogy meg tudott honosodni a másik is, a Misszió, ez mutatja, hogy van neki gyökere és gyökérfogamzó képessége. Mikor valakinek az élete jelentőségét akarják kiemelni, akkor szokták ezt használni. Valaki befejezi pályafutását, szent félelemmel mondjuk: missziója volt. Valahol egy nehéz pályán sok kockázat vállalásával megkezdi futását, azt mondjuk: missziója van. De azért passió és misszió még távol állnak egymástól a mi öntudatunkban. Pedig minél igazibb a passió megismerése, annál jobban utal a misszióra s minél mélyebb a missziótudatra való ébredés, annál inkább táplálkozik a Jézus szenvedéseiből. Nem lehet el ez a kettő egymás nélkül. Éppúgy nem, mint a folyó a forrása, a fa a gyökere, a levél a borítékja, a fényszóró a fény gyújtópontja, a villamoshálózat a dinamók munkája nélkül, a híd a pillér nélkül.

    Az, hogy a passió és a misszió nem lettek édes testvérekké, két nagy hibára mutat. Az egyik az, hogy a passió fejlődése megállt, a magunk üdvösség-fonalának szűk abroncsaival törpítettük el. Kivettük belőle a pajzsmirigyet, amely a gondolat teljes kifejlődését hozhatta volna. Mi ez a pajzsmirigy? Egy protestáns rádió igehirdetés szólt róla. Ha valakit törpévé akarunk tenni testben-lélekben, akkor kicsinyíteni kell a pajzsmirigyét... Az igehirdető ezt a magyar nemzetre alkalmazta. Nos hát itt nemcsak a nemzeti élet szempontjából, hanem a keresztyénség terén is kivettek az emberekből valamit. A passiónál kivették: a Jézus értünk való meghalásának konzekvenciáját. Miből állt a mi passiónk? Az Úr Jézus szenvedéseinek minél könnyfakasztóbb ecsetelésében, feketeszén rajzban, piros vércseppekben, hogy szinte a meleg páráját is éreztük annak, vonagló ajkakban, hogy szinte megiszonyodtunk tőle. De elmaradt a passióból az, amit Zinzendorf a düsseldorfi képtárban látott a keresztre feszített Jézust ábrázoló képen: »Ezt tettem én érted, mit teszel te értem!« – Ó, ha nálunk annyi szót, annyi erőt, aranyat és márványt mozgósítottak volna a Jézus értünk való szenvedései konzekvenciájának levonására, mint amennyi szót, színt, erőt, aranyat és márványt mozgósítottak a szenvedések megörökítésére, kiábrázolására, átélésére, akkor ma nem lenne olyan messze egymástól ez a két fogalom: passió és misszió.
    A másik hiba, ami miatt nem lettek édes testvérekké a passió és a misszió, a misszió körül követtetett el. Valahogy egy kicsit beszéltek a misszióról, mert ez így illet minálunk is. Bevezették a vízkereszti missziói perselyeket, hagyták, hogy egy-két ember foglalkozzék a misszió gondolatával, hagyták, hogy legyen Evangélikus Misszióegyesület, ha úgy kívánta a sor, még dicsekedtek is: ilyen is van nekünk, de maga a misszió oly messze esett az igazi megvalósulástól, mint a pár filléres vízkereszti missziói perselyek attól az összegtől, amelyet ugyanazon az estén a farsangi bálon, ugyanabban a faluban a cigányok tányérjába dobtak. Pedig vízkereszt csak egyszer volt egy évben, farsangi bál pedig nem is kettő s az újabb kalendárium szerint nem is csak farsangban van. A misszió annyira nem támaszkodott mély bibliai igazságra, az Isten Országáért lángra gyúlt szívek seregére, a passióra, hogy messzebb esett ez a kettő egymástól, mint a vízkereszt missziói ünnepe az előző év passiói hat hetétől. Ebben az időben a missziót a mi egyházunkban inkább a következő két gondolat tartotta fenn: Oly sokat adakoznak német testvéreink a magyar evangélikus egyházaknak, támogassuk valamivel mi is őket, viszonozva a sok Gusztáv Adolf egyleti adományokat, adjunk mi is a Lipcsei Missziónak. A másik gondolat pedig az volt, tudjuk: hogy milyen sokat köszönhetünk a keresztyén kultúrának, könyörüljünk mi is a szegény műveletlen népeken, ahol még egymást eszik, tegyünk valamit a misszióért. Sokat úgysem tehetünk, kevesen vagyunk. – Ki merné mondani, hogy ezekben nem volt semmi dicsérhető gondolat? De ki merné mondani, hogy ez az a misszió, amelynek megmozgatására Jézus lejött a földre, amelyhez Isten az áldásnak annyi ígéretét fűzte, amelytől azt lehetne várni, hogy így eljön a földre az Isten Országa s meglesz az egész földön, mint a mennyben az Ő akarata.
    Így aztán törpévé zsugorodott össze a magyar evangélikus külmisszió. A doktorok jól elvégezték a munkát, jól megcsapolták a lelki pajzsmirigyünket, minket pedig nem bántott, hogy oly kevéssé élünk missziói életet.
    Valóságos vivisekció folyt e téren. Meglátszott ez azon, hogy a missziónak az egész Bibliából csak egy igét hagytak. Ha arról volt szó, hogy mire kötelez a misszió, akkor csak a Máté evangéliumának a végét idézték: Menjetek... Tegyetek... Így persze könnyű volt mentesülni az Isten nagy missziójának követelményei alól. Mert ezt az egy igét a mennybemenetel ünnepén valahogy elszenvedte egy évben egyszer mindenki. Sok gyülekezetben még ennyi gond sem volt. Mert épp e napra esett a konfirmáció. A mennybemenő Jézusról amúgy is nehéz volt beszélni a Jézus csodáival szemben egyre kételkedőbb világnak s a konfirmáció elnyelte az egyetlen missziói igét, missziói parancsát tekintve félreérthetetlen igénket. Egyetlen igére zsugorítottuk össze a Biblia missziói mondanivalóját akkor, amikor a Biblia tudósainak bizonysága szerint maga a Biblia vérbeli missziói könyv. Minden könyve tele van a misszió vágyával, a missziót akarja beleharangozni minden hívő lelkébe. Micsoda eltorzító erők működtek itt, hogy a misszióról csak egy igét hagytunk meg, egy imádságot, két éneket és két ünnepet.

    De olyan jó, hogy már itt van a missziót eddig dermedten tartó lelki tél után is a tavasz. Itt nálunk is, a mi egyházunkban is. Püspök Urunk a múlt héten jubileumi előadás sorozatunk második estélyén bibliamagyarázatot tartott. Missziói igét vett s nem a Máté vagy Márk utolsó fejezetére nyitott, hanem a Márk első fejezetére, ott, ahol Jézus hajnalban hozzáfog az imádkozáshoz, mert neki és tanítványainak még máshova is kell menni aznap az evangélium hirdetésére. Azt mondta: szeretné, ha ezt a bibliai helyet minden evangélikus ember minden nap elolvasná, hogy megtudná mindenki, hogy missziói megbízatása van, s hogy nekünk a Jézusban megjelent üdvösség-hirdetésre máshová is el kell mennünk.
    Akinek a szeme megnyílik, az előtt csodálatos változáson megy át a Biblia. A legismertebb igehelyek missziói igékké válnak. Hogyan is lehetett csak az egyéni üdvünk felduzzasztójává ezen ige: »Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen«, - mikor ebben az igében nemcsak rólam van szó, nemcsak az én egyházamról, népemről, Európa más keresztyénséget ismerő népeiről, hanem az egész világról. Mekkora változás, mihelyt a missziói szív megdobban bennünk a Mi Atyánk egyes kérdései körül. A keresztfán mondott 5-ik és 6-ik szó körül...
    Be kell látnom, hogy a misszióra nemcsak egy ige, nemcsak egy vasárnap, nemcsak egy pár fillérem van kötelezve, hanem az egész Biblia és az egész életem. Kiterebélyesedik előttem a misszió. A keresztyén élet nagy területének lesz még meghatározója.
    A misszió gondolatát azonban nemcsak az igék terebélyesítik ki előttem. Nemcsak az, amit Jézus mondott, hanem amit tett s amit ő és az Atya együtt tettek a Golgotán.
    A misszió előtt való felnyitás nem lehet száraz mérlegelés tárgya. Jézusnak nemcsak gondolatai, hanem parancsai vannak a misszióról. A misszió elől való elzárkózás bármily nemesnek látszó indokokból is sértés Jézus parancsa ellen. Tudjuk, hogy a parancs megsértése megvetése az azt kiadónak. De ha csak a parancsról van szó, akkor még nem tartozik olyan szorosan egybe misszió és passió. Parancs, parancs. De a misszió több mint parancs. Azért, mert mögötte szenvedés áll. Nem az sürget engem legjobban a misszióra, hogy Jézus megparancsolta, hanem az, hogy ő szenvedett, keresztre ment, vérét ontotta, mindazt tette, amiről beszél a passió.
    Jobban mint az Isten Országa gondolata, vagy az egyetemes emberszeretet kötelessége, jobban mint a missziói parancs sarkal, kényszerít engem a Bárány, aki elvette a világ bűneit, – a passió a misszióra. Ha Jézus sohasem adta volna ki a missziói parancsot, akkor is kellene, hogy a misszió foglalja le életünket: az, hogy sokan ismerjék meg azt, Aki a mi betegségeinket hordozta, Akit Isten bűnné tett miértünk, hogy mi Isten igazsága legyünk.

    A misszió és a passió három okból tartoznak együvé: a passió a misszió elindítója; ez a missziói munka központi tartalma; s ezt várja a világ, mert egyéb vallásos gondolatok, ima, ének, templom, oltár, szeretet, tanítás – más vallásokban is van, de hogy Isten mindnyájunk vétkét az Ő Fiára vetette s elvégezett mindent miértünk, hogy megváltson, ilyen nincs.
    Hogy ez így van, azt a történelemből is ellenőrizhetjük. Mikor a racionalizmus megölte a II. hitágazatot, a misszionáriusok felcsaptak gondolkozóknak, tudósoknak, kereskedőknek. Nincs szükség misszióra. Viszont ahol a Jézus érettünk való szenvedése a maga elkötelező erejével a központba került, ott megindult a misszió. Az a Zinzendorf, aki a düsseldorfi képen szembe találta magát a nagy kérdéssel: Ezt tettem én érted, mit teszel te értem, – volt a keresztyénség második évezredének a legnagyobb missziót megindító munkása.
    A passió átélése tud misszionáriusokat életre hívni, akik nem sajnálják életüket odaadni. Ez hív létre missziói gyülekezeteket, amelyeknek minden tagja kész áldozni, át van hatva a misszió gondolatától, felelősségérzetétől.
    Missziói keresztyénséget vár a világ. Az a nép, amelyben a másokért való élés ösztöne kihal, át fog esni a történelem rostáján, és az az egyház is.
    Amikor a passiót állítjuk a misszió gyújtópontjába, akkor a mi egyházunk a misszióra elkötelezett egyházak legelejére kerül. Mert egy egyház sincs annyira a Jézus szenvedésére, érdemére s keresztjére beállítva, mint a mienk. Nem szabadna hát egy mögött sem elmaradnia!