Csont és tűz – Jer 20,9

    A szívben érezhető tűzről többször esik szó, mint a csontjainkba rekesztett tűzről. A csontokkal kapcsolatban inkább Ezékiel látomása ismerős (37. fejezet). A csontba rekesztett tűz és a szétszórt csontokról való látomás egybetartoznak. Mind a kettő Isten beavatkozása a mi életünkbe. Ez egymásután is ez, először a csontokba rekesztett tűz, azután a szétszórt csontok összeállásának megvalósulása. De a dolog nem a csontok tűzzel való megtöltésével kezdődik. Már a Zsoltárok Könyve beszél a csontok összetörettetéséről. A dolog a mi összetörettetésünknél kezdődik. Isten beleavatkozik életünkbe az ő megalázó, csődbejuttató, megsemmisítő munkájával s nekünk ezen örülnünk kell. »Örvendeznek csontjaink, melyeket összetörtél.« Vajon tesszük mi ezt?
    Isten kétségtelenül teszi a maga munkáját. A világ tele van összetört szívű emberekkel. De összetört csontúakkal is?
    Mi ez az összetörés? Isten hármas beavatkozása. Mind a három beavatkozás akadályeltávolítás. Először el kell távolítania az akadályokat, melyek miatt szavát nem halljuk, majd azután azokat az akadályokat, amelyek az ő velünk való programjának állják útját. Végül azért kell összetörnie, hogy mi az ő művét abban való részvételünkkel meg ne fertőzzük. Nyilvánvaló, hogy így hármas összetörettetésen kell keresztül mennünk s a harmadik az, ami a csontoknak szól. Azért kell a csontnak összetörni, hogy ne lehessen vázzá, tengellyé, egy forgócsontom sem csapággyá, amelyre végül is csak önmagamat akarom újból ráépíteni, restaurálni. Ezékielnél szó van a szétszórt tetemek egybeállásáról és hússal való megrakodásáról, de ezekre a megéledt tetemekre nem az kerül, ami az összetört csontokon összetörettetés előtt volt, hanem valami más. Ez a más: a Krisztus teste.
    A tűz nem belőlünk való. A szívünk talán még kibélelhető. De a csontokba rekesztett tűz alatt a próféta valami olyant értett, amely az ő erőit és hajlamait nemcsak meghaladó, de azoknak teljesen ellentétesen fekvő életmegnyilvánulásokat hoz létre. Aki maga dédelgeti és irányítja a bensejében felgyúlt tüzet és görögtüzet tud csinálni abból a saját személye köré, az még nem tudja, hogy milyen tűzzel volt dolga a prófétának. Ez a tűz nem fogható be kényelmes Pulmann-kocsik elé s azon az alapon, hogy sok hasznát élvezhetjük, senki sem barátkozhatik meg vele. Ez a tűz kihívó tűz. Kihívjuk vele nemcsak a hitetlenek, de a hívők kritikáját is. Sokszor legjobb barátaink, sőt önmagunk ellenszenvét is. Próbáljuk lerázni, nem megy. Próbáljuk elzárni, nem engedi. Nagyon egészséges tűz ez mégis! Benne lappang az erőknek az az egyetlen tűzfészke, amely nélkül erőnk feletti feladatainkhoz és hajlamainkat eltipró elhívatásunkhoz nem nyúlhatunk. Ez a tűz egyetlen zárótűz az »én« folyton előbukkanó s maga érvényesítését kereső roham csapatai ellen. Ismerjük-e ezt a tüzet? Ebből kell táplálkoznia a rég sóvárgott nagy magyar lelki ébredésnek, legalább a pionír munkásoknak. A kvietívumok és a motívumok összjátékában csak a csontjainkba rekesztett tűz diktálhatja a tempót. A lutheránus kedély nagyon a kvietívumok pólusa körül helyezkedett el. Nem Luther az oka, mert ő ismerte, szenvedte, szolgálta és élte a csontjaiba rekesztett tüzet. Hatalmas nagy motívumokra van szükség. Egyénekre, akikben nagy, tisztult prófétai öntudat bontakozik ki, minden görögtűz, öntetszelgés s ember-kultusz űzése nélkül. A csontba rekesztett tűz nem enged napirendre térni évszázados megszokottságok felett. Ez a tűz a fészke a lehetetlent hívő s hegyeket megmozgató hitnek. Ez hozta le az Isten Fiát a földre s ez vitte fel a keresztre. Ahol ez van, ott van ő ma is legközelebb.
    Vajha kapna a mi korunk sok összetört csontú embert s a mi egyházunk szétszórtan fehérlő csontszilánkjait sápadtan nézegetve, minél többekbe rekeszthetné Isten a Jeremiás csontjaiba rekesztett tüzet. Elég sokat tör bennünket az Úr, hogy találjon ilyeneket.